Japán - A második nap

2012. Október 16. Japán. 

Az időeltolódás 7 óra előre. Mire kipakoltunk az időgépből a repülőből, gyerekestől-cuccostól, már mindenki elment előttünk (szerintem fejvesztve menekültek). Elindultunk hát mi is. Az egész repülőtéren nem láttunk senkit, követtük az utat. Egy zombi apokalipszis után is több embert vagy zombit lehet találni egy őserdő közepén, mint azon a reptéren. Mentünk, mentünk, lépcsőztünk, mozgójárdáztunk, lifteztünk, lépcsőztünk (szerencsére Godzilla nem leselkedett egyik sarkon sem), majd megérkeztünk a vámig.


Hatalmas táblák hirdettek, hogy ez nem egy ambulancia, ha beteg vagy, azt jelezd, és menj orvoshoz. (?) Az ügyintézők mindegyikén szájmaszk volt, és minden egyes pultnál kézfertőtlenítő, melyet folyamatosan használtak is, hogy megszabaduljanak a messziföldről jött emberek mindennemű fertőzéseitől. A horrorfilm feeling csak fokozódott.

Fényképezni nem mertem, mert féltem hogy a semmiből előugrik egy hatkezű, vérben úszó szemű, malacfülű, krokodilfarkú, 5 méteres kardot lóbáló mangafigura, és levágja a kezemet.

Leadtuk a papírokat, majd sorba álltunk vízumért, hogy kimehessünk a varosba, ha mar van rá 12 óránk...

A bürokrácián átverekedve magunkat, a Terminal 1 első emeletén találtuk magunkat. A gyerekek ruháin rajta volt az egész napos étlap, és hát ennyi repülés után ránk is ránk fért egy kis fürdés, felkerestük a neten kinézett lounge -ot, ahol lehetett fürdeni.

Váltottam eurót jenre (¥), mivel kártyát nem fogadtak el. Japánban minden ügyintézés menete a következő. Végy egy kis papírt a szomszédos asztalról. Van minden fajta, attól függ, mit akarsz csinálni. (Jelen esetben idegen valutát akartam helyi játékpénzre váltani). Kitöltöd a megfelelő mezőket, név, útlevél, mit váltasz, mire, mennyit, melyik repülővel jöttel, mi a telefonszámod, majd sorba állsz a pult előtt. Átadod a cuccost az euróval, kitolt egy okiratot, aláírja, megnézi mégegyszer, lepecsételi, másik pecséttel is, hátraadja egy emberkének, az is megnézi, bólint, meg egy pecsét, majd ad az eredetit visszaadja (a szép színes pecsétek nélkül), és fizet. Utána pedig természetesen megmossa a kezét a permanensen jelenlévő kézfertőtlenítővel. Azt hittem, ez csak a processz csak a reptérnél van így, de nem :) 

Hogy foglalkoztassunk sok embert pénzváltásra című társasjáték.



A fürdőben kibéreltünk egy férfi és egy női fürdési lehetőséget, családos nem volt (nemek keveredése a fürdési zónákon belül szigorúan tilos). Lett volna pihenőszoba fürdővel, de az csak utána derült ki :) A modern technika keze nyomát erősen magán viselte a zuhany és a WC is. Ha valaki kíváncsi, akkor itt olvashat többet a japán WCről. A budiról a képet a linken található cikkből loptam, míg a zuhanygépet én fotóztam. Érdemes elolvasni a használati útmutatót. Az alsó tekerentyűvel beállítható a víz pontos hőfoka.

Okos emberek szerint egy kis napsütés kellemesen használható a jetlag leküzdéséré. Úgyhogy tisztán és felfrissülve, nekivágtunk a városnak. A feleségemet rábeszéltem hogy nézzük meg a templomot. Szegény hulla fáradt volt, de beleegyezett. :) A vonat (Keisei vonal) 2 megálló múlva letett bennünket Narita szívében. Egy valamit meg kell említenem. A japánok akikkel találkoztunk út közben, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Piros pont nekik.

A másik amit meg kell jegyeznem, az a szájmaszk. Kb az emberek 20%-a viselte. Ugye ez az a nagyszerű találmány, amit azért visel az ember, hogy ne fertőzzön meg másokat. Hat a japánok  vagy divatot csináltak belőle, vagy az itteni emberek ötöde a helyi kórházban dolgozik, és hazafele nem veszik le, merthogy úgyis nemsokára megint használni kell, így pediglen spórolnak, vagy éppen elfelejtik levenni, vagy mindegyik allergiás. Mindenesetre eléggé furcsa látványt nyújt.

Kisebb kacskaringók és nagyobb kanyarok megtétele után elértünk a Naritasan templomegyüttes aljához. Útközben rengeteg árust láttunk, akik füstölt/sózott/mosott/szárított zöldes/barnás/egyéb színű furcsaságokat árultak. Én inkább az italautomatát választottam, egy jóféle japán banánlevet, citromsárga fémpalackban. Hihetetlen automatarajongásuk miatt igazából az út szélén mindent be tud szerezni az arra sétáló kétlábú. Üdítőket, szenyókat, cigit, szuvenírt, és mindazokat a dolgokat, melyeket belepakoltak ezekbe a gépekbe (habár volt rajtuk felirat, a jelentésüket nem sikerült megfejteni).

A templomhoz odaérve kiderült, hogy annak szemügyre vételezése bizony függőleges helyváltoztató mozgást is megkíván. Nem volt mit tenni, nekiindultunk a babakocsikkal és a két alvó ördögfiókával. Hatalmas park, kisebb-nagyobb épületek, szép tavak, színes halak, szobrok, nyugalom, gyönyörű virágok, káprázatos növények, pókok. Kellemes sétát tettünk felfelé, pár helyen lift is volt, majd megmásztunk egy lépcsőt (2 babakocsival), hogy megtekinthessük a fenti tavat, és a csúcson lévő templomot.




Képek ömlesztve:
Mivel tudjatok, Új-Zélandon a net drága, ezert a képeket csak holnap fogom felrakni :)

BREAKING NEWS! Mégis felkerültek a képek! ITT elérhetők.

Big in Japan:

Itt egy bennszülött barlangrajz a helyről. Alul nekiindulva mész felfele, amíg a zöld tetejű pagodát el nem éred.

Szép kis túra volt, minden értelemben. A gyerekek majdnem végigaludták, Emmus is csak a tetejénél ébredt fel. Immáron nem csak szellemileg, de legalább testileg is elfáradva elindultunk vissza a nemzetközi repülőtérre. Ténferegtünk kicsit, hiszen még van idő, Becsben is tök hamar feljutottunk a repülőre. Nos, itt durván kellett rohannunk a végén, ugyanis a japán repülőtér egy labirintus, de legalábbis belülről sokkal nagyobb, mint kívülről. Jó 20 perc rohanás után beestünk az Air New Zealand járatára.

Persze a babakocsi nem akart megint kinyílni az átvilágítás után, kisebb szenvedés következett, majd utolsóként felszálltunk a tömött gépre. A babakocsikat le kellett adni, így azok nélkül kellett a repülőbe beépíteni az alábbi tárgyakat: 2db gyerek, 2db plüssállat (XXL méretű), 2db laptoptáska, 2db kézitáska, 2db kabát, 2db pulóver, 1db anya és 1db apa. A táskák és kabátok fullra pakolva. Hát, lehet megérte volna rögzíteni a szerencsétlenkedést :) Szerencsére a helyi erők segítettek talpon maradni,  és begyömöszölni minket a szűk kis 3 székünkbe.

Rémálom az Elm utcában 2. Az egész utat végigüvöltötte a fiam ÉS a lányom. Kánonban. Pár órát aludtak (amíg Emma aludt megettük a vacsoráját de pszt), enni nem igazan kaptunk, éhesek is voltak, mar semmi nem volt jó nekik. De hat ember legyen a talpán, aki hang nélkül kibír egy 34 órás utazást. Pláne két tökmag.

Egy biztos: A repülő modernebb volt, bar kisebb, de enni nem nagyon akartak adni, ellenben óránként hoztak poshadt ízű citromos vizet. (Jajj, hol maradt a Chivas Regal...). Míg az előző gépen az Avengerst néztem meg japánul,  majd miután rájöttem hogy több csatorna van, angolul is (a lényegen nem változtatott, hiszen Bazsitól úgysem lehetett érteni), majd a Prometheust, addig a második gépen a Pókembert próbáltam meg 4x megnézni, kisebb-nagyobb sikerrel, szerintem sikerült a jelenetek 80%-át látnom, bár nem időrendi sorrendben. Ez az út is 11 órásnak ígérkezett, szinten 9000 km -es távolsággal.

Megfogyva bár nem, de megtörve igen, megérkeztünk a viharos Auckland égboltjára, ahol a szél fallabdát játszott velünk, de végül helyi idő szerint 10:00-kor földet értünk.

“Kia Ora, Haere Mai To Aotearoa"